Kecel

A Márton napi hagyományokról

Tours-i Szent Márton ünnepnapjához, november 11-hez számos népszokás, néphit kapcsolódik Magyarországon.

A Márton-napi népszokások egyrészt az év végéhez, a mezőgazdasági munkák befejeződéséhez, illetve az advent közeledtéhez kötődnek, másrészt ahhoz a legendához, amely szerint Szent Márton egy libaólban próbált elrejtőzni, amikor püspökké akarták megválasztani, de a ludak elárulták gágogásukkal.

A pannonhalmi bazilika Szent Mártont ábrázoló főablaka, forrás: wikipedia.hu

A keceliek úgy tartották, hogy Márton napján libát kell enni, mert annak a mellcsontja megjósolja, hogy milyen idő várható. Ha az ablak közé tett mellcsont megfehérszik, a tél hideg és havas lesz, de ha rózsaszín marad, akkor enyhe télre lehet számítani. (Fehér Zoltán: Mondták a régi öregek)

Az ország más részein dologtiltó nap volt november 11., tilos volt mosni, teregetni, mert ez a jószág halálához vezethetett. A régiek a Márton napi időjárásból következtettek a télre, mondván: ha Márton fehér lovon jön enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.

A római időkben november 11. a téli évnegyed kezdő napja volt, ekkor az új termésből és az újborból tartottak nagy lakomát. Általában ludat, vagyis a hadisten, Mars szent madarát fogyasztották, ami latinul „avis Martis” (Mars isten madara). Ebből lett népies szófejtéssel „Márton madara”.

Szent Mártont már a honfoglalás előtt tisztelték Pannóniában. A hagyomány szerint Márton álmában segítette Szent Istvánt és az országot, ezért Szűz Mária után Tours-i Szent Márton lett Magyarország patrónusa.

A 14. századi krónikákban Szent Márton napja határnapként szerepelt, ez volt a tisztújítás, a fizetés, a jobbágytartozás lerovásának napja. A Márton-napi járandóság szerepelt a papok, a tanítók és a pásztorok javadalmai között. A korábbi kötelezettségeket később elfelejtették, vagy ajándékozássá alakultak át.

Márton-napon fizette meg a gazda a pásztoroknak az ún. bélesadót vagy rétespénzt, míg a pásztorok többágú vesszőt (Szent Márton vesszejét) ajándékoztak a gazdáknak. Úgy tartották, ahány ága van, annyit fial a disznó. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat. A Dunántúlon az volt a szokás, hogy Szent Márton napjának estéjén a pásztorok végigjárták a házakat, köszöntőt mondtak és dús lombú nyírfavesszőt tartottak a kezükben, melyből a gazdának is adtak.

Forrás: Fehér Zoltán: Mondták a régi öregek, 2004 Kalocsa, wikipedia.hu, martonnap.hu

A keceli szőlőművelésről

A keceli monográfiában egy teljes fejezet – közel 50 oldal – tárgyalja a szőlőművelés és a népi borászat témáját, Égető Melinda (aki a fejezetet írta) alapos munkájának köszönhetően ismerhetjük meg, 100-150 éve milyen fajta szőlőt termesztettek a keceliek, hogyan művelték, szüretelték és dolgozták fel a termést. Égető azt írja a fejezet bevezető részében, hogy a 70-es évek végén, 80-as évek elején rohamos gyarapodó, fejlődő Kecel a járás és a megye egyik legvirágzóbb települése volt, de korántsem volt mindig így. Ennek a virágzásnak az anyagi alapja minden kétséget kizáróan – írja Égető Melinda – a szőlő- és gyümölcstermelésből származó jövedelem volt. A teljesség igénye nélkül gyűjtöttünk ki néhány érdekességet ebből a fejezetből.

Fotó: mek.oszk.hu

A fajtákról

“Emlékezet szerint az öregszöllőkben (1900 előtti időkről van szó) a legrégibb és legelterjedtebb szőlőfajta a Kadár (Kadarka) volt. Több fajtáját ismerték, így megkülönböztettek Fekete-, Kék-, Fehér- és Szórós kadárt. Közülük a Fekete kadár volt a legértékesebb. Régi jó borszőlő fajták voltak még a Vörös dinka, a Lógós dinka és a Cigányszőlő. Legértéktelenebb pedig a Szórós kadár. Elterjedt régi fajták voltak ezen kívül a Fehér dinka, Fosóka, Gyöngyszőlő, Mézesfehér, Rakszőlő. Főként étkezési szőlőként tartották számon a zöldes színű, keményhúsú, hosszúkás, nagyszemű Kecskecsöcsűt, a sárgás színű, ugyancsak ropogós, nagy keményszemű Romonyát, valamint a kék, illetve fehér színű Tökszöllőt.”

Égető Melinda megemlíti a Fehér-és Fekete bajort, mint nagyon régi fajtákat, de olvashatunk a Sárga bajorról, a Lányszöllőről is.

“Az új fajták közül a Rizling (Olaszrizling) terjedt el a leghamarabb. 1890 után a Szarkásban telepített káptalani szőlő tekintélyes része Rizling-ültetvény volt. Ez képezte az 1900-1910 között keletkezett Gajáry-telep fajtaállományának alapját is. Ez a sovány homokhoz is jól alkalmazkodó fajta hamarosan elterjedt a paraszti szőlőkben is. A régi fajták közül egyedül a Kadár állta a versenyt az újabbakkal.”…”A századfordulón kezdett elterjedni a paraszti szőlőkben is a Bánáti rizling, Kövidinka, Fehér szlanka, Portagéza (Portugieser), Sárfehér és az első új csemegeszőlő a Csaszla (Chasselas).”

Égető Melinda ír még az Othelloról is, mely a filoxéravészt követően terjedt el a Duna-Tisza közi homokon. Gajáry Ödönnek is volt 1 hektár tiszta Othello telepítése (Kecelen Borfestő szöllő néven ismert szőlő).

A szüretről

“A szüretet Kecelen hagyományosan Szent Mihály-napkor kezdték. Szüretelni rokonokat, szomszédokat, jóbarátokat hívtak. A szedők kosarakba szedték a szőlőt, amit aztán csöbörben, újabb nevén csömögehordó dézsában gyűjtöttek össze. A csöbörhöz tartozott egy bunkós végű fa is, a csomiszló. A csöbröt a két csöbörhordó ember letette a borozdahatárra, valahányszor öntöttek bele szőlőt a szedők. Ilyenkor a csomiszlóval összetörték vagyis lecsomiszlózták. Az összetört szőlő neve csömöge.” A puttony 1940 táján jelent meg.

“A szőlőterületek megszaporodásával a századfordulótól kezdve a szüreti időszakban nagymértékben megnövekedett a fuvar iránti igény Kecelen. A szőlősgazdák közül sokan nem rendelkeztek kocsival-lóval, márpedig nemegyszer igen távoli határrészekbe kellett az edényeket kivinni, majd pedig a termést a faluba szállítani. Ezt a hiányt ismerte fel a kalocsai szállások népe. Homokmégyről, Öregcsertőről, Szakmárról sokszor 50-60 kocsi is jött Kecelre fuvarozni szüret idején. Nem pénzért, hanem mustért vállalkoztak:ha egy ember két lóval-kocsival egész napra beállt valakihez, akkor 50 liter mustot kapott. Szegényebb poták, asszonyok, férfiak, akiknek nem volt igaerejük, szintén szívesen jöttek szüreti munkásnak Kecelre. Többnyire ők sem pénzt, hanem szőlőt vagy mustot kértek napszám fejében. Bár ez a gyakorlat már a század elejétől megfigyelhető, mégis a legnagyobb számban a két világháború között, különösen a 1930-as években jött a legtöbb pota szüretelő Kecelre. A második világháború után változatlanul folytatódott ez a gyakorlat. A szállási gazdák keceli szüreti fuvarozásának a TSZ-szervezések vetettek véget, a magántulajdonban lévő igaerő túlnyomó részének felszámolásával.”

Forrás: Bárth János : Kecel története és néprajza. Kecel, Kecel Nagyközség Tanácsa, 1984. 573, 589, 597-603. p.

A szüreti bál

“A szüret szeptember végén, október elején zajlott le, de szeptember 8-ra már készítettek kevés oportó bort, mert előszüretet is rendeztek. A munka összesegítéses alapon ment, még a szomszéd helységekből is eljöttek a rokonok. A viszonzás must, visszasegítés és természetesen jó koszt volt, ami hagyományosan bableves, hús kalács. A szüret végén, hálaadásként a szőlő négy sarkát kézzel takarták be.

A keceli szilváról

A gyümölcsfák száma szerint 1895-ben a második, majd 1935-ben az első, majd 1959-ben ismét a második helyen állt. Adatközlőim szerint a legnagyobb tömeget adó gyümölcs volt Kecelen a századfordulón, de még a két világháború között is. Termésmennyiségét tekintve a meggy csak a két világháború között zárkózott fel a szilva mellé, és csak a 30-as évektől szárnyalta azt túl. Az 1959-es felmérés szerint két és félszer több meggyfa volt Kecelen, mint szilvafa. Ez a nagy különbség biztosította már a meggy termésmennyiségének a vezető szerepet. Az 1959 óta eltel időszakban (1984-ig, a monográfia megjelenéséig) a szilva jelentősége egyre kisebb lett.
A szilvatermés zömét két régi fajta, az Aszalószilva és a Vörös szilva tette ki. ÍA többi szilvafajta jelentősége elenyésző volt. Az Aszalószilva a legutóbbi időkig jelentős maradt, míg a Vörös szilva háttérbe szorult.
1. Aszalószilva
Régi, egyik legelterjedtebb fajta volt és maradt napjainkig
a) Azonos a Besztercei szilvával
b)Adatközlőim zöme kizárólag Aszalószilva néven ismerte, és nem azonosította a Beszterceivel. Őszi, kék magvaváló szilva volt augusztus-szeptemberben ért. A legsokoldalúbban felhasznált gyümölcs volt.
c)Hasonló a Besztercei szilvához, de attól apróbb szemű.
2.Besztercei szilva
a) Azonos az Aszalószilvával
b) Sokan hallottak róla, de nem tudták, hogy milyen
3. Bogyó szilva
Régi fajta
Augusztus-szeptemberben érő sárga színű szilva volt.
4. Duráncai szilva
Régi fajta
Nem magvaváló, de finom, édes szilva volt.
5. Fosókaszilva
a) Gömbölyű, puha húsú szilva volt, mindig potyogott. Újabban Sárga szilvának is nevezték.
b) Egyik oldala sárga, a másik kék, nagyon finom ízű szilva volt.
6. Kék ringló
A két világháború között ismerték.
7. Piros magvaváló szilva
A két világháború között is termelték már.
Nagyméretű, hosszúkás szilva volt, 10-15 szem tett ki 1 kg-ot.
8. Piros ringló
Régi fajta
Nagy szemű, gömbölyű, ízletes nyári magvaváló szilva volt.
Augusztusban ért, az aszaló szilva előtt.
9. Ringló szilva
Több régifajta ringló volt, de kisebb mennyiségben.
Összefoglaló névként használták.
10. Sárga szilva vö. Fosókaszilva
11. Tarka szilva
Régi fajta, nyári fajta volt. Lilás, pirosas, zöldes színjátszó, akkora, mint egy hajasdió, gömbölyű, nem magvaváló, Édes, kissé fanyarkás ízű, bőtermő fajta.
12. Tükör szilva
Régi fajta, akkora, mint a Ringló, egyik fele világos sárga, a másik fele kék. Közvetlenül a meggy után ért, édes, kicsit kesernyés ízű szilva volt.
13. Vörös szilva
Régen nagyon sok volt belőle, legalább annyi, mint Aszalószilvából. Napjainkra mutatóban is alig maradt. Nyáron júliusban ért, közvetlenül a meggy után. Vöröses színű, éretten kásá ízű, hosszúkás, nem magvaváló szilva volt. Nagyobb testű és gömbölydedebb, mint az Aszalószilva, a mag-hús aránya is jobb volt. Nem nemesítették.
14. Zöld ringló
Régi fajta, finom ízű, nagydió nagyságú nyári szilva. Volt magvaváló és nem magvaváló változata is.

Forrás: Kecel története és néprajza Kecel, 1984, 642.oldal

A keceli fürdőről

Megépítésére az adott okot, hogy Kecelen 42 fokos hévizet találtak. Jurcsik Károly tervezte. Kivitelezője a Bács-Kiskun megyei Építőipari Vállalat volt. Az építők fúrtak egy hidegvizes kutat, amely később bekapcsolódott a községi vízellátásba, és egy 940 m mély, hévizes kutat.

Megépült egy nagymedence, egy gyógymedence és egy gyermekpancsoló. A tisztasági fürdést 6 kád és 2 téli zuhanyozó szolgálja. Az építkezés az országos sajtóban is megszellőztetett bonyodalmak után 1965-ben fejeződött be. 1980-ban a keceli fürdő látogatóinak száma: a tisztasági fürdőben 2559 fő,és a strandfürdőben 16 824 fő.

Forrás: Kecel története és néprajza Kecel, 1984, 1148.oldal

A keceli meggyről

Nem festőlevű meggytípus. Kissé kesernyés, savanykás ízű, cukrászipari felhasználásra kiválóan alkalmas. A helyileg termesztett pipacsmeggy (Prunus cerasus L.) fajtakörből Kovács Sándor szelektálta a Pipacs 1 néven elismert fajtát. Gyümölcse június 25. körül érik, néhány nappal a Pándy meggy előtt. A gyümölcs átmérője eléri vagy meghaladja a 20 mm-t. Héja élénkpiros, húsa világossárga, közepesen kemény, leve színtelen. Íze kesernyés-savas. Fája középerős növésű, lecsüngő ágrendszerű. A Váradi Regestrumban 1220-ban található a meggy első írásos említése “de villa Medies”, majd 1395 körül olvassuk először a “meg fa” elnevezést, a “cseresznyéhez hasonló sötétpiros, savanykás gyümölcs” meghatározására. (TESZ II. 1970. 878.) A meggy szavunk ősi, finnugor eredetű szó, hajag formában.

 Fotó: FORTEPAN, Karabélyos Péter, 1932

Kecel Magyarország közepén, a Duna-Tisza köze nyugati részén található város. Homokbuckás határában korán megjelentek a gyümölcsösök, amelyek a XIX. században váltak jelentőssé és a falu életében meghatározóvá. Az 1895-ös országos mezőgazdasági statisztika szerint Kecelen a meggy a legnagyobb mértékben termesztett gyümölcs. 1962-ben megkezdődött a nagyüzemi gyümölcstelepítés, 1972-ben gyümölcstermelő szakcsoport alakult a keceli meggykultúra jó hírének őrzésére és ápolására. Kecelen többféle meggyet termesztettek, a legismertebb fajta az egrimeggy, pipacsmeggy, vagy ahogy ma ismerik, a keceli meggy. Ez a legrégebbi, legjellegzetesebb keceli fajta, amely a legkésőbb érő meggyek egyike. Ha az időjárás jó volt, a meggy júniusra-júliusra beérett. Kecelen az a mondás járta: “első a madáré, második a budáré, harmadik a gazdájáé”, ami azt jelentette: a madár találta meg az első szemeket, aztán az, aki a gyümölcsösben, a szőlőben dolgozott, jutott a csősznek is, és csak ami ezek után megmaradt, az lett a gazdáé. A gyümölcsszedés legfontosabb eszköze a möggyszödő szék volt. Ez egy házilag készített, négylábú állvány, oldalán létrafokokkal, hogy fel tudjanak rá menni, és ezen állva szedték a meggyet. Ezek a létraszerű állványok különböző méretűek voltak, a legnagyobbak meghaladták a két méter magasságot is. A gyümölcsöt möggyszödő kötőbe szedték, ami kékfestő anyagból vagy házi vászonból készült. Az eladásra szánt gyümölcsöt mindig kézzel szedték, az aszalásra, pálinka- és lekvárfőzésre szántakat pedig rúddal verték le a fákról. A meggyet mag nélkül aszalták: leforrázták és állandóan a napon tartották, majd a kemencében aszalták készre. Néhol megsózták vagy sós vízben megmosták, esetleg édes törött paprikával szórták meg, hogy így védjék a molyosodás ellen. Ha megmolyosodott, kemencébe rakták, ahol a moly elpusztult, kirostálták, így újra fogyaszthatóvá vált.

1917-ben szövetkezeti szeszfőzdét is alapítottak a meggypálinka főzésére. A második világháború után elterjedt a meggybor készítése is. Az utcák mentén még ma is szinte mindenhol meggyfákat látni. A június végén Kecelről és környékéről felvásárolt évi mintegy 10 tonnányi pipacsmeggyet külföldi piacokon értékesítik. A városban kialakított és a meggyszezonban folyamatosan működtetett begyűjtőhelyen a termesztőktől átvett meggyet csomagolják és előkészítik az exportszállításra.

Az állami minősítést kapott Pipacs 1 választékbővítő fajta.

Forrás: Törzsasztal.hu

Húsvéti ünnepek Kecelen

Nagycsütörtök napjával kezdődött a húsvéti ünnepségsorozat. Este a templomban mise volt és szentimádás. Krisztus koporsója már feldíszítve állt. A két háború közötti időben szokás volt Krisztus koporsójának őrzése. A negyvenes években a Levente Egyesület szervezte ezt. Kétóránként váltották egymást a legények. A rendért a leventeparancsnok felelt. Visszaemlékezések szerint ketten álltak vigyázzállásban, levente-egyenruhában a koporsó mellett. Az idősek úgy emlékeznek vissza, hogy ezt megelőzően is őrizték „katonák” a koporsót, de azt már nem tudták elmondani, hogy ezt kik szervezték és hogyan. A koporsót feltámadásig őrizték. Valószínűleg ennek régi népi hagyománya volt Kecelen. 1945 után megszűnt a koporsó őrzése.

Csütörtök estétől elhallgattak a harangok, helyette a toronyból kerepeltek.

Az ünnepi étkezés biztosításához főzni kellett. Ez a húsvéti munkatilalmas időben úgy történt, hogy csütörtökön délelőtt és szombaton, feltámadás után lehetett főzni, pénteken, vasárnap és hétfőn nem, illetve nem volt szokás.

 Forrás: csontnelkul.blogspot.com

Nagypénteken csonka mise volt, ezen a napon nem szólalnak meg a harangok, nincs áldozás, a templomot fekete oltárterítőkkel díszítik. Délután három órakor minden templomban Passió van. A Passió énekesei a karzaton foglalnak helyet, és ott adják elő a húsvéti misztériumot. Ezt követi a már sötét templomkertben a gyertyás körmenet. A megszentelt gyertyákat meggyújtva járják körül a templomot. Énekelnek és imádkoznak.  Ez a legszigorúbb böjt napja, e napon nem gyújtottak tüzet, hanem az előző napon elkészített böjtös ételt ették. Még az úgynevezett fehér ételeket sem fogyaszthatták (tejet, tejfölt, túrót). Sóba-vízbe babot ettek, vagy üres (cukortalan) kávét kenyérrel.

Nagyszombat böjti napnak számított. Nagyon halványan él a sonkaszentelés emléke. E szerint a sonkát letakarva magukkal vitték a templomba, ahol megszenteltették. Más visszaemlékezés szerint az otthoni szenteltvízzel hintették meg az ételeket szombaton étkezés előtt, elsősorban a tojást és a sonkát. Az esti föltámadásról hazaérve ettek először húsfélét, sonkát és kolbászt. Az ekkor fogyasztott kolbászt egymásnak adják. Egyik tartja, a másik harap belőle. A régi hiedelem szerint így nyáron nem csípi meg őket a kígyó a határban. A húsvéti tojásból kivettek egyet és eltették ( a sublótra, szekrény tetejére), hogy év közben eszükbe jusson,hogy azt kivel ették meg.

Nagyszombaton, feltámadás előtt szólaltak meg újra a harangok. Amint ezt a háziasszony meghallotta, felkapta a söprűt, kiszaladt és „szótalan” körbesöpörte a házat, közben magában mondogatta: „Kíjók, békák távozzatok, kíjók, békák távozzatok…” Hiedelmük szerint, ha nagyszombaton reggel vetették el a krumplit, akkor olyan sok termett, amilyen sokan a föltámadási körmenetben tolongtak.

Húsvét vasárnapja az ünnepnek a gyászról az örömre fordulása. Még inkább az a hétfő, amikor már az udvarlással, párválasztással kapcsolatos szokások kerülnek előtérbe. Vasárnap délutántól szabad a tánc! A fekete és sötét ünneplőt ettől a naptól felváltotta a világos ünneplő. Húsvét vasárnapján a nagymisére mindenki az első ünneplő ruháját öltötte magára. A kocsmákban vasárnap délután bál volt. A komák és rokonok egymást látogatták. Húsvét hétfőn a húszas években még a legényeken ünnepi kötény volt, amelyre rózsás szalagot varrtak. A lányok hajukba rózsás szalagot fontak. A nap előkészületei közül a legfontosabb a tojásfestés volt, amely közvetlenül húsvét előtt történt. A húszas, harmincas években a tojásokat hagyma héjával festették meg, vagy piros krepp-papírral főzték együtt. Nem volt divat a mintás tojás. Kivételnek számított, ha egy-egy családban mégis ilyet készítettek, az azért volt, mert Kalocsáról jött asszonyok voltak ezekben a családokban. Egy visszaemlékezés szerint a kalocsai nagymama a tojásokat választóvízbe mártogatta, tyúktollal írt bele, megfestette, majd a rajzolatról lekaparta a színt, és így szép „virágos” tojásokat készített.

A 30-as, 40-es években divatba jött a cukortojás. Sok családnál ezután nem festettek tojást, hanem vettek cukortojást, és azzal kínálták a legényeket. A locsolkodás nagy esemény volt, és nagy körülményességgel folyt Kecelen. Az ünneplőbe öltözött legények bandákba verődve szépen felszalagozott lovas kocsikon járták a falut hétfőn délelőtt. A kocsikerekek küllőit telefonták szalagokkal. Jelesebb legények zenészt is ültettek a kocsira, és nótázva járták a falut, látogatva a lányos házakat. Az 1940-es évektől felszalagozott kerékpárokkal is mentek locsolni. A harmincas években még úgy locsoltak, hogy kihúzták a lányt az udvarra a kúthoz, és vödörrel öntötték rá a vizet. Ez a negyvenes évekre kiment a divatból. Akkoriban már szagos vízzel illett locsolni. Kis orvosságos üvegeket jó illatú szappanból készített vízzel töltöttek meg, ronggyal lekötözték, és azzal locsoltak. Ezt aztán kiszorította a kölnivíz. „Régen nem nagyon verseztek, inkább csak mostanában” – emlékeztek vissza. A locsoló legényeket megvendégelték. A szobába vezették, azután megkínálták őket tésztafélékkel és bőven borral. Végül átadták az ajándékot, ami lehetett festett tojás, cukortojás, szalaggal átkötött szivar vagy cigaretta. Ezután a legények elköszöntek és mentek tovább, hogy minél több helyre eljuthassanak, hiszen délután már nem illett locsolkodni. Régiesen azt mondták, hogy délután már a lányok locsolnak. Ez azonban csak olyan szólás volt, mert nem tudták már elmesélni ennek körülményeit. Esetenként a legény este visszament a leányhoz, és akkor kapta meg a piros tojást. Hétfőn délután a további szórakozás helyszíneivé az ismert kocsmák váltak. A fiatalok tánccal töltötték az időt. A délelőtt elfogyasztott sok bor megtette a hatását. Megesett, hogy a féltékeny legények „görbe botokkal egymásnak mentek”.

A húsvéti ünnep utolsó napja a kedd. Ezen a napon pihenték ki az ünnep fáradalmait. Ez már csak olyan ünnep-utólja-féle csendesebb nap volt. A húsvét, mint kiemelkedő nagy ünnep és gazdag eseménysor, még sokáig, az ünnep után is beszélgetések, visszaemlékezések fő tárgya maradt. A húsvétot követő fehérvasárnap a háború előtti időben templomi ünnep volt, körmenettel.

Forrás: Kecel története és néprajza Kecel, 1984, 887-889.o.

A húsvéti ünnepi ételekről bővebben

Húsvétra sonkát, kolbászt, tojást főztek, és fonott kaláccsal együtt elvitték a szenteltetni. Sonkának első sonkát, első lábat választottak, hogy előre haladjanak minden dolgukban. A húszas években elkopott a szenteltetés hagyománya.  Húsvét vasárnap különösebb megkötés nélkül ünnepi ebédet ettek. Hétfőn a locsolókat a század elején csak sonkával, kolbásszal és tojással kínálták, cukortojással megajándékozták, de a húszas évektől birkapörkölttel várták, amihez rövidesen rántott hús és sütemény csatlakozott.

Forrás: Kecel története és néprajza, Kecel, 1984,790.o.

A Holdról, teliholdról, újholdról

Fotó: Kocsis Norbert (Kecel)

- Holdfogyatkozáskor nem szoktak vetni, mert úgy tartották, ha akkor vetnek, akkor nem lesz áldás a terményen.
- Aki holdfogyatkozáskor nyiratkozott, az megkopaszodott.
- Újhold idején szabad csak vetni, ólat takarítani, ilyenkor kellett kezdeni az olajos magvak hántolását.
- Ha újholdkor valaki szerszámnyélnek való fát vág ki, akkor azt megeszi a szú (mármint a szerszámnyelet).
- Ha fényes a Hold, akkor hideg jön.
- Sokan azt tartották, nem szabad a Holdat nézni, mert megvakul az ember.
- Ha valaki a teliholdat hosszan nézi, akkor holdkóros lesz.
Fájó testrész gyógyítása teliholdkor:
Teliholdkor a fájó testrészt fémdarabbal vagy pénzzel be kell dörgölni, ki kell állni a keresztútra (bármilyen kereszteződés megteszi), és a hátunk mögé kell dobni a fémdarabot vagy pénzérmét, és elmúlik a fájdalom. Ebben a “gyógyítási módszerben” csak az a kellemetlen, hogy ha valaki megtalálja az eldobott érmét vagy fémdarabot, akkor ahogy megérinti a tárgyat, a fájdalom átszáll rá.

A mosdás, fürdésről, fésülködésről

Fotó: neprajz.hu

Ahogyan máshol is, úgy Kecelen is számos babonaság fűződött a mosdáshoz, fürdéshez, tisztálkodáshoz, fésülködéshez. Kecelen a következőket hitték:
- Mária sír, ha nagypénteken fésülködnek.
- Fésűt nem szabadott az asztalra tenni!
- Nőknek Kisasszony (szeptember 8.) és Nagyasszony (augusztus 15.) napon nem szabad lábat mosni, mert a lányokat, asszonyokat “megkerüli a nagyvérzés”.
- Sokan emlékeznek még a tilalomra, hogy az édesanyjuk figyelmeztette őket, ne szórják szét a hajukat, mert a madár elviszi és fészket csinál belőle, és majd ha szükség lesz rá, nem tudják összeszedni. Vannak, akik a tilalom hatására még ma is a tűzre dobják a kifésült hajat.
- Hajvágási tilalom volt holdfogytán.
- Nagypénteken serkentő céllal fürödtek és fésülködtek. (Fiatal lányok nagypénteken napfelkelte előtt a réten kubikgödörben vagy más mélyedésben összegyűlt vízben mosakodtak, hogy egész évben frissek legyenek és fürgék. Nagypénteken hajnalban a lányoknak harmatban kell megmosakodniuk ahhoz, hogy szépek legyenek.
(Forrás: Fehér Zoltán – Mondták a régi öregek, Kalocsa 2004)

A szivárványról

 Fotó: MTI

A keceliek azt tartották a szivárványról, hogy az szívja föl a vizet. Azt gondolták, hogy több a piros a szivárványban, akkor abban az évben több bor lesz, ha a zöld szín szélesebb benne, akkor a gabonatermés lesz több, ha pedig a sárga szín hangsúlyosabb, akkor abban az évben több kukorica lesz.

Nagyböjt

 Fotó: FORTEPAN, 1929-es körmenet

Sokan csak a hét két napján böjtöltek, szerdán és pénteken. (A szigorú böjt alól a gyermekeket, öregeket és betegeket a pap felmentette.) Ez időben olajjal főztek és tejjel habartak. A böjtös ételek nagyjából ugyanazok voltak, mint amelyeket karácsony előtt is fogyasztottak: olajos káposzta, bableves, köleskása, krumpli hajában stb. Ilyen szigorú böjtöt csak a II. világháborúig tartottak. Később a böjtölés feltételei jóval enyhébbek lettek.

Hamvazószerdától sötét ruhát öltöttek az asszonyok és a leányok. Húsvét előtt kifestették a házakat. A portán elvégezték a javításokat az ólakon, kamrákon.

Nagyböjt alatt tilos volt mindenféle hangos muzsikálás, táncolás. Ez időben a nagylányok a temető mögötti rétre, a „laposba” jártak labdázni. „Hátulsó pár előre fuss”-t, „Adj király katonát” játszottak.

Február és március nevezetesebb napjai, amelyek a böjt idejére esnek, általában a veteményezéssel kapcsolatosak. E koratavaszi időben már sok kerti veteménynek a földbe kell kerülnie. Ennek rendjét adják e jeles napok. A tavasz lassú érkezésével néhány szokásra úgy kerül sor, hogy ezek nem nevezetes napokhoz kapcsolódnak, hanem valamilyen természeti eseményhez. Amikor tavasszal először szólaltak meg a békák, szaladtak a szomszédhoz és bekiabáltak az ablakán: „-Itthol vannak-e a kendtek feketéi?” Mire bentről visszakiabáltak: „- Nincsenek, átmentek a szomszédba (a …-ékhoz). Úgy vélték, hogy ezáltal egész évre elmaradtak a bolhák. Amikor először megdördül a tavaszi ég, egyesek lefeküdtek a földre és gurultak egyet, hogy egész évben ne fájjon a derekuk.

Azt tartották, Gergely napján (március 12.) kell elvetni a mákot, de csak akkor, amikor „fényes a nap”, mert különben férges lesz. A mák elvetését más vélemény szerint nem ezen a napon kellett végezni, hanem mielőtt a békák megszólaltak volna, különben kukacos lesz.

Sándor, József, Benedek (Március 17, 19, 21) napjáról Kecelen is azt tartották, amit az országban általában, hogy

„Sándor, József, Benedek

Zsákban hozzák a meleget”,

Gyümölcsoltó Boldogasszony napja (március 25.) a gyümölcstermeléssel van kapcsolatban. A gondos gazda ezen a napon oltotta, szemezte a gyümölcsfákat.

Hamvazószerda 

(A képen a keceli Szentháromság templom látható, forrás: magángyűjtemény)

Ma van hamvazószerda, a farsangi időszak utáni első nap, húsvét ünnepét megelőző 40 napos böjt kezdete. Az ünnep neve onnan származik, hogy az őskeresztények vezeklésként hamut szórtak a fejükre, ez a 12. századtól az egyházi szertartás része lett (hamvazkodás). Mivel mozgóünnep ez a nap, így jövőre február 10-én lesz hamvazószerda. De nézzük meg, milyen keceli szokások fűződnek ehhez a naphoz! A Kecel története és néprajza című könyvben arról olvashatunk, hogy hajdanán hamvazószerda reggelén forró lúgos vízzel kimosták az edényeket, sőt sok helyen a zsíros ételekhez használt fazekakat, lábosokat felrakták a padlásra. Ettől a naptól kezdve ugyanis nem főztek zsírral és nem ettek húst. A böjti szokásokról bővebben holnapi posztunkban olvashat!

Farsang Kecelen

Fotó: FORTEPAN, 1925

„Vízkereszttől hamvazószerdáig tartott a farsang. Ebben az időszakban minden vasárnap délután bál volt a kocsmákban. A lányok anyjuk vagy idősebb asszonyok kíséretében mentek el vasárnap délután két óra felé a bálba. Szép világos színű selyem ünneplőbe öltöztek. A lányokért a legények fizettek, azaz belépőjüket ők váltották meg. A terem egyik falánál, az üldögélő kísérők mellett álldogáltak a leányok, a szemközti falánál a legények. Általában a legények odamentek a leányokhoz és úgy hívták őket táncolni. Más visszaemlékezések szerint a legények kacsintással szólították a lányt. Ha a leányok nem jól figyeltek és a kacsintásra egy másik leány indult el, a legények jól kinevették őket. A kocsmai bálok divatja a két világháború között tetőzött Kecelen. A keceli társadalmi rétegződést a kocsmák is jól tükrözték, mert egyes rétegek vagy csoportok saját kocsmát béreltek. Máshová jártak a nagygazdák és középgazdák, máshová a kisebb birtokosok, máshová a napszámosok és máshová az iparosok. A különböző társadalmi csoportoknak a különböző egyletek feleltek meg. Volt Kecelen Gazdakör, Katolikus Legényegylet, Iparos kör. Mindegyik más-más kocsmában szórakozott; híres volt a Gerspán kocsma, a Flaisz kocsma, a Mari néni kocsmája, a KALOT (legényegylet) kocsmája, hogy csak a jelesebbeket említsük. Illetéktelen nem ment be a kocsmába engedély vagy jóváhagyás nélkül. A farsang kiemelkedő eseményei a farsang utolsó három napján történtek, vasárnap, hétfőn és kedden éjfélig. Mind a három napon feldíszített kocsmákban szórakoztak, táncoltak. Kedden délután, a tréfa kedvéért a gazdalányok és az iparos lányok ruhát cseréltek. A három nap alatt ünnepi ételeket ettek. Szokásban volt a fánksütés is.

A tanyákon élő fiatalság „futóbált” tartott. Mivel a faluba nem jöhettek be a bálba, egyik este egyik háznál, másik este másik háznál táncoltak. Zenészt fogadtak, és vitték magukkal három napig. Kedden éjfélig tartott az utolsó napi bál, akkor azután megkezdődött a böjt. Hamvazószerdán reggel a templomba mentek, „hamvazkodtak””: a pap hamuval keresztet írt a homlokukra. Valaki úgy emlékezett, hogy hamvazószerdán az előző év virágvasárnapján szentelt barkát elégették.”

(Forrás: Kecel története és néprajza 1984, 885.o.)