Az emberi élet fordulói

Legújabb sorozatunkban hetente közlünk egy-egy gyűjtést Kecel helytörténészeinek kutatásaiból, melyek az emberi élet fordulóit vizsgálják. Sorra vesszük a születés és a halál közötti mérföldköveket. Ezeket a periódusokat az egyénre és a közösségre gyakorolt hatásokon, a népszokásokon, babonákon keresztül mutatjuk be az olvasóknak. Természetesen a legkézenfekvőbb forrásunk a keceli monográfia lesz, de ezen kívül Iván László kutatásaiból és Fehér Zoltán gyűjtéséből is merítünk. Jó szórakozást kívánunk mindenkinek! Érthető módon a terhességgel fogjuk kezdeni sorozatunkat. Aztán hétről hétre haladunk tovább.

TERHESSÉG

“A családalapítás célja Kecelen is a gyermekáldás biztosítása volt. A XX. század első évtizedeiben a családokban sok gyermeket neveltek, nem volt ritkaság a 12-16 gyermek. Az emberek többsége nagycsaládban élt. Az 1920-as évektől egyre nőtt a két-három gyermeket nevelő kiscsaládok száma és divatba jött az egyke, a keceli gazdag paraszt családokban. A tanyákon ebben az időszakban is több volt a gyermek, mert minden dolgos kéz számított. A faluban még a sokgyermekes családban felnőtt asszonyoknak is egy gyermekük volt.”

“A lányokat nem készítették fel a családi életre, az anyaságra, sokszor még a legszükségesebb biológiai ismereteket sem az anyjától szerezte meg a lány. A gyermekkorból kinövő lányt a tisztulás (menstruáció) jelentkezése váratlanul érte, nem egyszer megijesztette.”

 

Fotó: foodonthefood.com

“Az asszonyok a terhességük alatt keményen dolgoztak, még “erősfájú” asszonnyal is megtörtént, hogy az emeléstől elvetélt.” A vetélés egyik okának azt tartották, hogy a magzatról lement a vér és nem tudott élni. A vetélés nagy ijedtség hatására is bekövetkezett.”

“Általános hiedelem volt, hogy a hét hónapra született gyermek életképesebb, mint amelyik nyolc hónapra született.”

A terhesség miatt érzett öröm sokszor szégyenérzéssel és az első gyereküket váró asszonyoknál félelemmel is társult. A falu hamar szájára vette azt a nőt, aki az esküvő után nem sokkal meg is szült. “A terhességet igen későn, sokszor csak a negyedik-ötödik hónapban észlelték, amikor már észlelték a magzatmozgásokat. Ám sokszor a magzatmozgásokat sem tudták mire vélni a leendő anyák, így nem egyszer az anyjuktól tudták meg, várandósak.

“A születendő gyermek nemére sokféle jelből próbáltak következtetni. Az idősebbek még hallottak arról, hogy akkor születik lánygyermek, ha “az asszony közösülés közben eltátotta a száját.” …

“Fiút vártak, ha a várandós asszony hasát kalappal háromszor megveregették. A fiút tovább viszi az anyja, és terhesebb, magasabb a hasa. A fiúgyermek mozgékonyabb, a lány csendesebb. A fiú az anyja hasának bal feliben, a lány a jobb feliben van.”

De úgy gondolták, hogy ha az anya arca foltos volt, akkor lányt, ha nem volt foltos, akkor pedig fiút várt.

A terhes anyának sokféle tilalmat be kellett tartania  születendő gyermeke egészsége, épsége érdekében.  Például nem szabadott terhes nőnek kutyát vagy más állatot megcsodálni, mert akkor a gyereke szőrös lett. Nyomorék és csúnya embert sem szabad várandósan megbámulni, mert akkor ótvaros lesz a gyerek. De úgy gondolták, nem szabad fogat húzatni, súlyt mérni a terhesség alatt, sőt, villámláskor a terhes nő nem mehet ki a házból. De ha a várandós asszonyt megütötték valahol vagy megdobálták valamivel, akkor az ütés és a dobás helyét nem szabadott megérintenie, mert akkor az a gyereken is meglátszik.

Ha pedig egy házaspárnak nem lehetett gyereke, és szerettek volna, akkor az asszonynak egy másik férfival kellett lefeküdnie, hogy teherbe essen. A keceliek szerint ez így volt helyénvaló.

SZÜLETÉS, SZÜLÉS

“A terhesség vége felé, a szülés előtti napokban kímélték az anyát, nem kellett részt venni a nagyobb határbeli munkákban.” …

“A szülésnél a napa, egy járatos szomszédasszony vagy a bábaasszony segédkezett. A tanyákra már csak szülés után ért ki a bába, vagy még akkor sem. Régen sok asszony szült egyedül a határban, mert az utolsó percig dolgoztak. Ott “vette föl” a gyereket a kötőjébe a kukoricaszárba kapaszkodva, vagy ami kéznél volt. Dologidőben a tanyára nem szívesen hívta ki az anyós  a bábát, csak akkor hívták, ha a “mássa” (méhlepény) nem lett meg, vagy az anya nem érezte jól magát.”…

“A gyerekágyas asszonynak nem volt sátoros ágya, mint a potáknál: régebben az ágyat úgy készítették el, hogy a szalmazsákra a legrosszabb lepedőt tették, az ágy alá meg a teknőt, hogy a “feje vize” (magzatvíz) abba folyjon. A fiatalabbak már a legszebb ágyneműt húzták fel, hogy a bába előtt ne szégyenkezzenek.

A legtöbb szülés fekvő helyzetben zajlott le. Első gyerek esetén a bába disznózsírral kente be a tenyerét és a vajúdó asszony hasát és derekát masszírozta. “Ezzel a gyerek útját mutatta.” A bába és a menyecske anyósa a szobában vezetgették az anyát, hogy a “gyerek induljon útnak”.

Ha az anya nehezen szült, a régiek forró vízre ültették. Egy asszonynak a bába tanácsolta, hogy tegye a két lábát székre és úgy született meg a gyerek.”…

A szülés utolsó szakaszában némelyik bába (pl. Keller Örzse) behívta az asszony urát, hogy az asszony kapaszkodjon férje nyakába, úgy könnyebben megszületik a gyerek. A keceli asszonyok szülését megkönnyítette az ún. imádságlevél is. A vajúdás fájdalmait enyhítette a Miatyánk és néhány Üdvözlégy a hagyomány szerint.

Miután megszületett a gyerek, az anyja szoknyájába “vették föl” és az anya mellé tették, amíg meg nem fürösztötték. A gyereknek kb. egyarasznyira ollóval elvágták a köldökzsinórját és ami leszáradt, eltették skatulyába.” Amikor a gyerek 7 éves lett, elővették a skatulyából a köldökzsinórt és a kezébe adták, hogy ügyes kezű legyen a gyermek.

Szülés után a mássát (a méhlepényt) a bábaasszony ásta el a kerítéstövébe.

A burokban született gyermekre azt mondták a keceliek, hogy boldog órában született, szerencsés lesz az élete. A bába nem is nagyon tudatta az anyával, igyekezett megszerezni a burkot, mert ezt drágán el tudta adni. Néha sikerült az anyának a burok egy részét gyermeke számára megőrizni. “Ez a Böske is burokban született és az édesanyja észrevette, hogy mi van és keveset megőrzött. Ez a lánya ez feketézett Pesten, soha semmi baj nem érte.”

A foggal született gyerekből a keceli néphit szerint garabonciás lett.

A Szülőotthonról

1936-ban egészségház céljára az elöljáróság megvette Orcsik Kristóf és társai házát és ingatlanát 2800 P-ért. 1937-ben a képviselő-testület Zöldkereszt intézmény létesítésére 1200 P-t szavazott meg, ezt az összeget – miután kevés volt – nem használták fel. Közben a “Stefánia” fiókszövetség keretében működő Anya- és Csecsemőintézetet felállították és az intézet berendezését ebből az összegből fedezték. 1941. május 1-jén 4 ággyal adták át a Szülőotthont a Virág utcában, ellátva a legszükségesebb felszerelésekkel. Az idősebbek Ligaként emlegetik.

 Orvosok, akikről a monográfia említést tesz:

dr. Radványi Miklós

1961 szeptemberétől 1972-ig vezette a Szülőotthont. Működése alatt az otthon 15 ágyasra bővült, műszerezettsége gazdagodott, a csecsemőhalandóság csökkent, az anyai halálozás megszűnt.

dr. Tus László

1972 novemberében bízták meg a szülőotthon vezetésével. 1940. okt. 7-én született Debrecenben. Itt érettségizet és itt avatták orvosdoktorrá 1964-be. Nőgyógyászati szakorvosi vizsgát tett. Szolgált a debreceni szülészeti klinikán és a kalocsai kórház szülészeti osztályán. Működése idején a Szülőotthon 24 beteg elhelyezésére vált alkalmassá, technikai felszereltsége tovább bővült, központi fűtést kapott.

A CSECSEMŐ ÁPOLÁSA

Első alkalommal a gyereket az anyós vagy a bába fürösztötte meg. Figyelték, hogyan tartja a kezét, ha ökölbe szorította a kezét, akkor úgy tartották, szűkmarkú lesz felnőtt korában.

A szülés után nyolc napig járt a bába fürdetni a gyereket és az anyát ellátni. Járandóságát pénzben kapta meg, de kisebb malacot, gabonát és egy bognártól káposztásdézsát is kapott. Reggel vagy délelőtt fürdették a gyereket teknőben, este nem volt fürdetés, csak a gyerek “alfelét” mosták meg. Naplemente után volt szabad kiönteni a gyerek fürdővizét, nehogy nyugtalan legyen az álma. Sőt! Naplemente után nem maradhatott az udvaron a gyerek száradó pelenkája, ruhája sem.

Fotó: FORTEPAN, Lakatos Mária, 1912

A gyerek köldökét körülfáslizták. Háromszor, négyszer tekerték körbe a gyerek derekán a fáslit, 4-5 hónapos koráig rajta is hagyták.

A gyerek fejére főkötő került és egy hátul nyitott ing, és egy kis mellényt is adtak rá, amit ficike-fucikának hívtak. A pelenkát szoknyából, ingderékból szakították, vagy vettek a boltban fehér, esetleg halvány csíkos “teniszpargetet”. A felszabdalt darabok szélét – hogy ne rojtolódjon – lámpánál megpörkölték. A pelenkát elöl befűzték a baba lába között és a hasán megkötötték. A pólyavánkusba az átló mentén tették bele a gyereket, a három sarkát egymásra hajtották. Kéthónapos koráig a teste mellé tett kinyújtott kézzel tették a pólyába, hogy a hadonászó kezével ne sértse meg az arcát. Három-négyhónapos koráig tartották pólyában  a gyereket.

Mikor felkelt az anya a gyerekágyból, a gyereket a ringó bölcsőbe tették. A pólyamadzagba a keresztelőig belefűzték  az olvasót (rózsafüzért).

A gyerek bal csuklójára piros gyöngyöt kötöttek, hogy szemmelverés ellen védelmezzék.

Testápoláshoz, kipirosodáshoz vagy ahogyan a monográfiában olvashatjuk: “ha a pisa fölütte a testit”, a régiek a katlan faláról lekapart égett földet használták, később pedig síkport. mikor már a gyerek sírdogált, kibontották a pólyából, kibontották, tisztáéba tették és megszoptatták.

Igyekeztek sokáig szoptatni (9-18 hónapos koráig szopott a gyerek), mert úgy tartották, az anya addig nem esik teherbe, amíg szoptat.

Ha az anyának nem volt elég teje, idegen asszony is megszoptatta kétszer-háromszor a gyereket. Nem volt ritka eset, hogy a menyecske meg az anyós egyszerre feküdtek gyerekágyat és ha az egyikük ment dolgozni, a másik mindkettőt megszoptatta. A sírós gyereknek az anyja “kinyalta a szemit”. Ha az nem használt, akkor mákhajból készült főzettel nyugtatták. Nem egy esetről tudnak, amikor a máktea örökre elaltatta a kisbabát. A gyereknek összerágott cukros kenyérből csináltak cuclit. Egy fehér kendő sarkába kötötték az összerágott falatot, ellapították és úgy adták a gyerek szájába.

A gyerek ápolására egyéves koráig sok tilalom vonatkozott. Az első haját egyéves koráig nem vágták

le, hogy később szép haja nőjön. A gyerek körmét egyéves koráig az anyja rágta le, nem vágták le. Amíg a gyereknek nem jött a foga, nem nézették tükörbe, mert akkor nem jön ki foga, vagy fogfrászt kap. Ennek a babonának két másik változatát is ismerték: a gyerek nem nézhetett tükörbe a keresztelőjéig, mert akkor meglátja őt az ördög. A gyerek addig nem nézhet szembe tükörképével, amíg nem tud beszélni, mert akkor néma lesz.

KERESZTELŐ

A körösztölő a gyermek életének fontos eseménye volt, mert ettől kezdve lett a pogány jövevényből keresztény. A XX. század elején nagy volt a gyermekhalandóság és sok volt a kereszteletlenül eltemetett gyerek, akiket a temetőben külön temettek.

A kereszteletlen gyerek neve pogányka. A bába szülés után azonnal megkeresztelte a gyengébb vagy koraszülött gyermekeket. Szenteltvíz minden katolikus házban volt, hogy a Sátánnak ne legyen hatalma a házban. Bábakeresztségnek hívták ezt a szertartást.

A szülés után két-három napra, legkésőbb egy hétre megvolt a keresztelő. Pénteken, kiváltképp nagypénteken nem volt keresztelő.

A komaság intézményét komolyan vették a keceliek. A jó koma közeli rokonnak számított: a koma lett a násznagy a gyerek lakodalmában. Körösztkomákat elsősorban a rokonok közól választották, vagy a legénykori barátok közül vagy a lány barátai közül. A gyerekek a szülők keresztszüleit is számon tartották, idős körösztmamának vagy ides körösztmamának szólították.

A gyereket a körösztmama és a körösztapa vitte a templomba, ahol a bába várta őket. A bába már a XIX. század második felében is kötelezően részt vett a keresztelőn. A gyereket bepólyázták és az anya fehér selyemkendőjével takarták le. A 20-as években már olyan keresztelőpaplanokat varrtak, amelyen angyal volt.

Forrás: FORTEPAN, 1936

A lányoknak az édesanyjuk után adtak nevet és a keresztanyjuk nevét is felvehették: pl. Mária lett a lány az anyja után és Erzsébet a keresztanyja után. Az első fiú az apja keresztnevét kapta. Az elhalt gyerek nevét nem adták a testvérének. A pap sem engedte meg,az ilyen névadást, másrészt úgy hitték, hogy ha a halott testév nevét adják a testvérnek, akkor ő is meg fog halni. A gyerekeket csak a keresztelő után szólították  a nevükön. Mikor a keresztelőről megjöttek, mondták:

“Elvittük a pogánykát,

Meghoztuk a báránykát!”

A lányoknak a keresztanya fülbevalót vett, aranyfüggőt, hogy ne legyen rossz a kislány szeme. A kisfiúknak ruhát vettek.

A keresztelő ebédet a keresztanya főzte, sokszor majdnem elaludt az ebéden, mert éjszaka dolgozott. A körösztölői ebéd baromfileves volt, rizsáspörkölt vagy egészben sült kacsa és a hagyományos labdafánk.